A találkozás

’1. fejezet.’

  Kiszállva a kocsiból, vállamra lendítettem a kistáskámat és kivettem a csomagtartóból a két hatalmas bőröndömet. Elhúztam azokat a verandáig, felcipeltem a lépcsőn és leraktam az ajtó előtt. Nagy levegőt vettem, majd benyitva, beléptem az előszobába.

  Körülnézve megállapítottam, hogy semmi sem változott. Minden az eredeti helyén volt. A tükör a falon, a cipős polc a konyhába nyíló ajtóval szemben. A tapéta, még mindig ugyan az a halvány barack színű, liliom virágos volt, amit én választottam annak idején.

  Egy év telt el azóta, hogy elköltöztem itthonról. Egyik éjszaka fogtam magam, összepakoltam a holmimat és elmentem. Nem bírtam tovább ebben a házban maradni, az emlékek megfojtottak. Oliver halála arra késztetett, hogy magam mögött hagyjam addigi életemet. Ez alatt az idő alatt, bejártam Európát. Sarah volt az egyetlen, akivel párszor beszéltem telefonon, a többiekkel nem tartottam a kapcsolatot.

  Levéve a kabátomat, felakasztottam a fogasra, amikor Aleisha és Beth jelentek meg, az emeletre vezető lépcső tetején. Ragyogó arccal rohantak felém, hogy aztán a nyakamba vessék magukat. Őket követve sétált felénk Chris, Shane és egy, számomra idegen férfi. A lányok a puszi áradatuk után, hátrébb álltak, utat engedve a fiúknak. Mindkét bátyám csontropogtató ölelésben részesített.

  - Jó, hogy itt vagy Kate! – mosolygott Aleisha. – Mondta Sarah, hogy voltál Svájcban és Belgiumban.

  - Igen, elég sok helyen voltam. – bólintottam. - És veletek mi a helyzet? – kérdeztem, jobban megnézve az idegen férfit.

  Gyönyörű kreol bőre volt, borostás arca, kócos sötét barna haja és ragyogó sötétkék szeme. Magas és vékony volt, de pólóján keresztül is átlátszott kidolgozott felsőteste.

  - Ő, itt Jason. – intett Beth a megnevezett felé. – Jason, ez itt Kate. Chris és Shane féltestvére, meg persze a fogadott húgunk. – mutatott be minket egymásnak.

  Jason biccentett, de az arca kifürkészhetetlen maradt.

  - És, te most…

  - Itt lakom. – válaszolta meg, a be nem fejezett kérdésemet, undokul mosolyogva.

  - Nem sokra rá, miután elmentél találkoztunk vele. - jegyezte meg Chris.

  - A testvéreid voltak olyan kedvesek és rábírtak, hogy maradjak velük. – mondta Jason.

  E szavak hallatán, egyre nagyobb tehernek éreztem magam a családom körében. Hirtelen, nem értettem, mit keresek itt, minek jöttem vissza. Ők már találtak valakit a helyemre, aki pótolja a hiányomat. Úgy éreztem ott állva, bőröndökkel és nyitott ajtóval a hátam mögött, mintha nem is Jason, hanem én lettem volna a vendég ebben a házban.

  - Érdekes Sarah egyszer sem említett. – vontam meg a vállam, mire lefagyott az arcáról a vigyor.

  - Sarah hol van? – fordultam a többiekhez.  

  Ő volt a legjobb barátnőm, rá bármiben számíthattam. Őt is rég láttam és furcsállottam, hogy nincs itt a többiekkel.

  - Ma rendezik be a kiállítását, olyan tizenegy körül fog végezni. – jött válasz.

  Sarah így fogalmazta meg, hogy miért szeret fotózni:- Imádom az élet pillanatit megállítani, egy kattanás és örökre meg marad. Magam előtt láttam a szeplős arcát, ahogy a szeme elé emeli a gépet és nevetve készíti sorra a fotókat.

  - Mióta vannak kiállításai? – kérdeztem.

  - Ez, még csak az első. Két hete kapta meg a felkérést és azóta szinte nem is látjuk, minden idejét és figyelmét ez köti le. – mondta Beth.

  Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de Chris megelőzött.

  - Itthon maradsz? – kérdezte, miközben felvette a földről a bőröndjeimet.

  - Igen, azt hiszem. – bólintottam.

  - Remek, akkor ezt megbeszéltük. – Aleisha hangja határozott volt. - Sarah nagyon fog örülni!

  Rámosolyogtam a nővéremre, majd Chris nyomában felmentem az emeletre. Lerakta a bőröndöket az ágyam mellé és felém fordult.

  - Jó, hogy itt vagy Kate! – nézett a szemembe.

  - Igen, én is így érzem! – mondtam halvány mosollyal az arcomon.

  Chris kiment a szobámból és én egyedül maradtam. Végig néztem a polcokon, az íróasztalomon és megállapítottam, hogy minden ott van, ahol hagytam. Kipakoltam a táskákból a ruháimat, a fürdőszobai holmikat, a cipőimet és a fegyvereket.

  Az egyszerű utcai ruhát levéve, bőrszerkót vettem föl. Miután elkészültem bementem a városba, a Dark Angelhoz; hogy elüssem az időt, amíg Sarah dolgozik.

  A club előtt rengetegen voltak, de én egyenesen a bejárat előtt álló biztonsági őrhöz mentem, eszembe sem volt beállni a sor végére.

  - Kérem a sor végére… Kate! – ismert fel az őr.

  - Szia, Bob. – mosolyogtam rá. – Mi a helyzet?

  - Velem nem sok; de inkább azt mond, hogy veled mi van, rég voltál erre.

  Bosszantott, hogy a mögöttem várakozó fiatalok rólam sutyorogtak és láttam, hogy ez Bobnak is feltűnt.

  - Nem voltam itthon, egy kis időre elutaztam. – válaszoltam.

  - És mikor jöttél haza?

  - Csak pár órája. – vontam meg a vállam.

  - Te egy percre sem állsz le! – felnevetett, miközben kinyitotta előttem az ajtót. – Akkor jó szórakozást!

  - Köszi.

  Hátrafordulva, még vetettem egy pillantást a sorban állókra, akik bosszúsan néztek utánam. Elégedetten rájuk mosolyogtam, majd beléptem a clubba.

  A hely nem sokat változott, mióta utoljára itt jártam, izzadt testek simultak egymáshoz a táncparketten. A levegőben cigaretta füst gomolygott; a zene, pedig hangosan dübörgött. A pénzes pacák és a club tulajdonos az emeletről figyelték a rendet, amíg a kurváik szórakoztatták őket.

  Bevetettem magam a tömegbe a bár pult felé indulva, de csak nehezen tudtam haladni. A nők vonaglottak és rázták magukat körülöttem. A pasik piával a kezükben táncoltak, a nők seggét markolászva. Voltak, akik alig voltak maguknál, azt se tudták hol vannak és, hogy mit csinálnak.

  Végig verekedtem magam a tombolókon és felültem egy üres székre. A pult mögött ténykedő fiatal kiszolgáló srác odalépett hozzám.

  - Mit adhatok? – kérdezte, egy poharat törölgetve.

  - Egy whiskyt, legyen szíves!

  A fiú leemelt egy Jack Daniel’ s-es üveget és kitöltötte nekem az italt, aztán letette elém.

  - 5 euro lesz. – mondta közönyösen.

  Egy tízest csúsztattam oda neki, miközben kiürítettem a poharamat. Ekkor furcsa dologra lettem figyelmes. A tüdő megtelt vámpír illattal és láttam, amint egy magas, fekete kabátos alak kiráncigál egy embert a hátsó ajtón.

  Lecsusszanva a székről, elindultam a vészkijárat felé. Hallottam, hogy a pincér fiú, még utánam kiabál.

  - Hé, a visszajáró!

  Mindenkit félre lökdöstem és arrébb taszítottam az utamból, amikor egy férfi ragadta meg a karomat. A derekam köré fonta a karjait, magához szorítva. Büdös mocsok és pia szaga volt. Csücsörítve hajolt felém, mire felpofoztam. Haragosan elkapta a karomat és hátra csavarta.

  Ekkor már a körülöttünk állók mind minket néztek. Voltak, akik nevettek és voltak, akik ijedten figyelték a történteket.

  - Hova sietsz cica? – vigyorgott a képembe a részeg.

  - Bocsi, dolgom van! – mondtam lefejelve, mire támolyogva elengedett. Egy jól irányzott rúgással eltaláltam a mellkasát és ezzel elterült a padlón.

  Ügyet sem vetettem a bámészkodókra, megkerülve egy csapat embert az ajtóhoz szaladtam. Felrántva kirohantam és egy sikátorban találtam magam. A vámpír, akit követtem egy sarokban állt, az ártatlant a falnak szorítva.

  - Hé! – kiáltottam.

  A vérszívó elengedve a férfit megpördült és dühödten meredt rám. Az áldozata a vérveszteségtől, félájultan összeesett.

  Óvatos mozdulatokkal, hogy az ellenfelem ne vehesse észre, kivettem egy pengét az övemből és a markomba zártam.

  - Tűnj a városból, különben itt nem lesz nyugtod! – mondtam.

  - A te fajtád, nekem nem parancsolhat! – sziszegte vissza. – Undorítóak vagytok egytől egyig, ezeket a gyenge lényeket véditek. Ne mond, hogy nem akarod, hogy nem vágysz a lelkére!

  - Van elég erőm ahhoz, hogy ne engedjek a kísértésnek. Ti holmi élősködők, semmit sem tudtok az indulatok és a vágyódás elfojtásáról.

  - Ostobák, minek szenvednénk; ha van gyógyszer, ami elmulasztja azt?

  - Igaz, de mi legalább nem fogunk a pokolban elégni. – mondtam, majd teljes erőmből elhajítottam a pengét, egyenesen a vámpír szívébe.

  Felnevetve kitépte magából és eldobta a kis, véres, fém darabot. Lassan elindult felém, még mindig gonoszul mosolyogva.

  - Ugyan már, ezt te sem gondoltad komolyan, hogy egy kis éles tárgy megállít! – mondta.

  - Nem. – ráztam meg a fejem. – Az nem is, de a méreg talán.

  Elkerekedett szemmel nézett le a mellkasára, majd porrá hullott.

  Mély lélegzetet vettem, aztán oda rohantam a földön fekvő férfihoz. Életben volt és csak ez számított. Elő kaptam a telefonomat és gyorsan beütöttem a mentők számát. A fülemhez emelve, egy kedves hangú nő szólt bele.

  - Jó estét! A Dark Angel mögötti sikátorban egy ájult férfi fekszik. Rengeteg vért vesztett, kérem, siessenek. – mondtam, kinyomva a telefont.

  Elintéztem, amit kellett, így visszamentem a clubba, hogy egy kicsit kikapcsolódjak.